Alapvető normák

A mai bejegyzés oka egy beszélgetés, melyet újdonsült ismerősömmel folytattam. Az előzményre már nem emlékszem, de elmeséltem neki a tapasztalataimat, melyek az országunk történelmével kapcsolatosak. Törökországban a 150 éves vendéglátásként tanulnak arról a bizonyos időszakról, prágában pedig belefutottam egy olyan múzeumi kiállításba, ahol a XII. századi térképen kismagyarország és Szlovákia szerepel. Majd az ismerősöm erre reagálva megosztotta velem, a saját élményeit. Legjobb tudomásom szerint nem járt külföldön, de azt olvasta, hogy Olaszországban, a hegytetőkön álló magányos "házakban" találtak székely rovásírást. Lehetetlennek ugyan nem tartom ezt, de megkérdőjelezhető az igazságtartalma. Hirtelen elgondolkodtunk, hogy mi is az igazság a történelmünkkel kapcsolatban. Melyik részét találták ki utólag és melyik esemény zajlott úgy, ahogy azt megírták? A válasz természetesen: a fasz se tudja.

A történelmet mindig a győztesek írják; legalább is tartja a mondás, mert ez így nem teljesen igaz. A történelmet megírják a vesztesek is, csak az ő véleményükre nem kíváncsiak, vagy nem jut el nagyobb rétegekhez. Ezért is fordulhatott elő a XII. századi Szlovákia egy múzeumban. (Arra mondjuk kifejezetten kíváncsi lennék, hogy a csehek milyen történeteket találtak ki Szlovákiával kapcsolatban, mivel úgy tűnik, hogy röpke 700-800 évet kellett kreálniuk.) Egy biztos, amit látunk, az megtörténik a történelem során. Jártam erdélyben és hallgattam már határ közelében rádiót. Azon a bizonyos vonalon kívül is élnek emberek a népünkből. Viszont amint más közigazgatási területen találja magát az ember, a történelemkönyvek hirtelen eltérő válaszokkal szolgálnak. Sajnos ugyanez a differenciálódás megy végbe akkor, ha egy esemény nem semleges. Amint megjelennek a színen a különböző csoportosulások, legyenek bármilyen aprók is, elszabadul a pokol. Egy gázolásos baleset során sem fog ugyanúgy nyilatkozni az áldozat családja, mint a szemtanúk, vagy a gázoló családja. Sok esetben pedig ennek nem a védekezés, a pénzszerzés, az elégtétel kivívása az oka. Ahány csoport, annyi látásmód. Sőt, igazából, ahány ember, annyi látásmód. 

Az igazság az, hogy nincs semmi, amit igazságnak lehetne nevezni. Az elmélkedéseim során arra jutottam, hogy teljesen hibás az az elképzelés, miszerint vannak alapvető normák, amiket mindenkinek be kell tartania. Ismerősen hangzanak a bűnözés, korrupció, inkorrektség, kifejezések? Ezek csak az "igazság" fogalma miatt léteznek. Ahogy az alapműveltségről is egyre inkább kezd bebizonyosodni, hogy az elavult rendszerek egyik fogalma, ami majd úgy tűnik el a sűlyesztőben, mint annó a frenológia. Természetesen alapigazság és alapigazság között is van különbség; amiről most beszélek, az nem matematikai, logikai, vagy fizikai alapigazság, hanem viselkedési, normarendszeri. 

Van egy híres kép, melyen két katona látható, ahogy az ellenséget vízzel kínálják. Az egyik fegyvert fog az ellenség fejéhez, a másik pedig a poharat tartja. Ezt a képet már sokan elemezték, mivel a kép félbevágásának módjától függően a katonák a békefenntartótól a mocskos népírtókig bármilyen szerepet felvehetnek rajta. Azonban nem ez az egyetlen dolog, amit ennél a képnél át lehet gondolni. Összetett szituációról van szó, ahol igazából a miértek és hogyanok elvesznek és csak a végeredmény látszik. Egy érdekes kérdés azonban felvetődik amikor azt vizsgáljuk meg, hogy vajon melyik félnek volt igaza. Látszólag a katonák a kiszáradást akarták megelőzni minden áron, ezért feltételezhető, hogy az ellenség öngyilkos próbált lenni. Emberünk, ha nem hal meg ott, akkor hadifogolyként végzi és talán egy cellában élheti le a hátralévő éveit. Vagy halálrakínozzák évek alatt. Minden esetre két lehetősége áll fenn abban a helyzetben; vagy kiszárad és meghal, vagy a katonák kezébe adja az életét. Mivel erőszakkal veszik rá a víz elfogyasztására, a választása viszonylag biztos, a kérdés pedig az, hogy az igazság hol van ilyenkor. A katonáknak van igaza, hogy "emberi körülmények" közé zárva ártalmatlanítják az ellenségüket, vagy az ellenségnek, aki nem akar mások játékszereként, szégyenben élni még évekig. Az igazság az, hogy mindkettőnek igaza van, ugyanakkor egyiknek sem.

A viselkedési normák betarthatatlanok, hiszen a "ne lopj!" felülíródik, ha az éhenhalás szélén tengődik valaki, ahogy a "ne ölj!" sem releváns, ha egy tömegmészáros büntetéséről van szó. Miért is ne ölhetnénk meg egy olyan embert, aki szándékosan okozta 30 másik halálát? Az ilyen helyzetek mindig bonyolultak és a kézenfekvő válasz helyett inkább azt tartjuk szem előtt, amit a jogrendszer megalkotott. Elvesszük az éhezőtől a párszáz forintos kenyeret, mert lopta, és még meg is büntetjük érte. A gyilkost pedig nem végezzük ki, csak bezárjuk x időre (mellesleg gyilkolható emberek közé) aztán mehet a dolgára. 80 évesen is fel lehet gyújtani egy iskolát tanítási napon. Többszáz oldalt tudnék írni a témáról, de a lustaság és a kiforratlanság következtében csak röviden és vitathatóan teszem ki ezeket a gondolatokat a blogra. 

Minden nap úgy éljük az életünket, hogy a saját normarendszerünknek az megfeleljen. Ez két részből alakul ki. Az egyiket a környezetünk követeli meg, a másikat mi tesszük hozzá. Sajnos a legtöbb embernél az önrész pusztán annyi, hogy "illeszkedj be!" és itt véget is ér. Ők a csoportjukban létrejött normák szerint fognak élni halálukig, vagy, amíg fel nem fedezik, hogy saját gondolatuk is lehet. El is értünk ahhoz a ponthoz, ahol már a norma puszta szabályhalmaz. Nem több egy használati utasításnál. Mi mind azonosak vagyunk ebből a szempontból egy géppel. Egyesek porszívók, mások sütők vagy mosógépek. Nyilván vannak altípusok, és egyéni beállítások is, de ahogy a gépek világában, úgy az embereknél is igaz, hogy az egyedi példányok drágák és értékesek. A humanoidok annyiban térnek el ettől, hogy képesek értéktelennek látni társaikat, csak mert porszívó létükre nem hajlandóak a belsejünet mosószerrel feltölteni. 

Rossz szokásom, hogy a legalapvetőbb szintekre érve matematikai képletekké alakítom a gondolataimat, mivel ezek által érthető meg a legjobban a probléma. A közérthetőség érdekében viszont most visszafogom magam és a legmélyebb szint előtt megállva fogom összegezni a gondolatom. 

Ha egy félig megtöltött pohárról kérdezünk embereket, egy részük félig telinek, másik részük félig üresnek fogja nevezni. Az igazság szempontjából egyik csoport sem téved, mégis lehülyézik egymást. A probléma az az elképzelés hogy léteznek alapvető viselkedési szabályok, alapvető normák, melyek meghatározzák a világlátást. Az emberek azért hozták létre az alapvető normákat, hogy mindenkinek hasonló legyen a véleménye a lényeges kérdésekben. A történelem az élő bizonyíték arra, hogy mennyire hibás is ez a gondolat. Valójában a két csoportból csak azok a hülyék, akik a többieket hülyézik, mert számukra a fontos szó a "teli", vagy az "üres", nem pedig a "félig". Fekete-fehérben látják a világot, és a világ színével foglalkoznak a világ helyett.